Az a legszánalmasabb bennünk, sikerre éhes felnőttekben, hogy éveken át dolgozunk azért, hogy ne kelljen engedélyt kérnünk senkitől, aztán még a saját örömünkhöz is keresünk valakit, aki jóváhagyja.
Lehetőleg olyat, akinek elég fontos a beosztása ahhoz, hogy elhiggyük neki: most már valóban jól vagyunk. Addig szépen felöltözünk, megtanulunk bizonyos mondatokat, és ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, elmondjuk, min dolgozunk éppen. Mintha ezt kérdezte volna. Mintha egyáltalán emlékeznénk még rá, hogyan kell erre a kérdésre munka nélkül válaszolni.
Záborszky Pétert személyesen nem ismertem a beszélgetésünk előtt, és igazán nem készültem rá, hogy a végére a példaképem lesz. Ebben a korban az ember már kissé óvatos a példaképekkel, mert találkozott néhánnyal közelről, és látta, hogyan beszélnek a pincérrel.